Ha valamit tanultam a küzdősport központú filmekből, az az, hogy tisztelni kell az ellenfelet. Kétségtelen, hogy a Warrior-ban bőven akad tisztelni való. Az MMA (Mixed Martial Arts – Kevert stílusú harcművészet), mely a film központi szervezett bántalmazási módja, egy rendkívül látványos, és izgalmas küzdősport. Nem úgy, mint az általában megjelenített boksz, amitől én úgy esem össze az unalomtól, hogy a takarót is magamra rántom lefelé menet. Itt kegyetlen és kreatívan koreografált brutalitás folyik a vásznon, és ez el is kell ahhoz, hogy az adott helyzeteknek, eseményeknek, pillanatoknak kellő súlyt adjon. A másik említésre méltó profin kidolgozott elem az alapfelállás. (Figyelem: Nem (!) az alapkoncepció, az pillanatnyilag a sarokba állítva nézi a semmit és gondolkodik azon, hogy mit tett.) A film központi narratívja a krízisbe került férfi lét, ennek különböző oldalait mutatja be a történet. Egy gyötrelmesen diszfunkcionális, már – már hosztilis családot ismerünk meg, két testvért és az ő apjukat, akiket összehoz a sors és egy nagydíjazású MMA bajnokság. Mindkét fiú indul, és kisvártatva (Ó a meglepetés) szembekerülnek egymással a ringben. Egy háborújárt gyilkoló gép áll az egyik sarokban, aki egy halott barátja családjáért indul el a versenyen. Egy kötelességtudó fiatal családapa ácsorog a másik oldalon, aki felesége és lányai jólétéért és jövőjéért veszi fel újra a kesztyűt. Az egész közepén meg ott tántorog egy ex-alkoholista istenrerátalált öregember, aki igyekszik visszaszerezni két fia szeretetét. Izgalmas felállás, sok lehetőség és kidolgozható elem van benne. De sajnos nem kapja meg a megérdemelt bánásmódot. Kifejtem, csak nyújtok egy kicsit….