A film története röviden: Robert Downey Jr. vicces kalapokban szaladgál. Ennél jobban szükségtelen belemerülnünk a dologba.
A Sherlock Holmes 2: Árnyjáték kétségtelenül támadható mű. A földbe döngölhetném, ha utat engednék szakmai személyiségem legmélyén lapuló határtalan sznobizmusnak. Erre a vidám verbális vérontásra azonban nem kerül sor, mert akad a filmnek egy mindent ütő, elismerést érdemlő tulajdonsága: Őszinte.
Az egész sorozat már minden különösebb esély nélkül indult neki a százméteres forgatókönyvírás versenyének. Ennek pedig az az oka, hogy alapanyagát, az öreg Arthur C. Doyle műveit már valaki más életre keltette. Bámulatos precizitással, tiszteletre méltó kreativitással és egy leheletnyi Hugh Laurie-val. Bizony, a legpontosabb, legmélyrehatóbb feldolgozása Holmesnak House, és Watsonnak Wilson. Ehhez kétség sem fér. De mit tegyen egy rendező, ha feldolgozásának ilyen komoly konkurenciája akadt, ráadásul még csak nem is a vásznon. Nos, az alternatív megközelítés jó opció lehet...
De nem igazán volt az. Ritchie főszereplője inkább egy rajzfilm figura, mintsem hús vér ember. Annyira eltávolodott mind a karakter, mind a kalandjai az eredeti koncepciótól, hogy egyre halványabbak a hasonlóságok. Tény, alaptulajdonságaiban az eredeti Holmes és Holmes Jr. hasonlóak, (fejlett érzékszervek, tiszta logikán alapuló gondolkolkodásmód, heveny drogfogyasztás, antiszociális viselkedés, fejlett fizikum) de nincs sehol az a mélység, ami az eredeti karaktert kidolgozását jellemezte. (Hogy tudjátok, honnan jövök: olvastam a teljes sorozatot eredeti nyelven.) Nincs meg a bepillantás a briliáns elmébe, aki nem csak verekedéseket tud megjósolni, hanem elaborált összefüggéseket vesz észre, melyek az átlag szemlélő számára is egyértelműek lehetnének, mégsem azok. Nincs meg az utalás a fájdalomra, amit egy zseniális ember érez, akinek az intelligenciája a legnagyobb kínokozója, élete megkeserítője. (Ahogy Hemingway mondta: Happyness in intelligent people is the rarest thing I know.) Ezek a mélységek elmaradnak, és a Watsonhoz fűződő feltétlen barátsága és szeretete is meleg viccekké degradálódik. Mert vicc az kell, mégiscsak egy kalandfilm. Nem?
De, és ez igen furcsán hat. Sosem gondoltam volna Holmest akcióhősnek. Persze működik, hiszen mentális képességeivel remek csapdákat és támadási technikákat eszel ki, hadtechnikai tudása és fizikai attribútumai pedig remek kalandorrá teszik. Ugyanakkor egy kérdésem van. Egy Sherlock Holmes filmben miért nincs rejtély? Igen érdekes, hogy bár technikailag nyomozásnak számít, amit a főszereplő páros végrehajt, nincs benne misztikum és érthetetlenség, amit a főszereplő kibogozhat. (Egy C. Doyle műre lett alapozva a film, de a készítők saját bevallásuk szerint a változtatások mennyisége miatt eredeti történetként kezelik.) Ugyanakkor megeshet, hogy ez nem probléma, hiszen az első filmben volt rejtély és misztikum, de olyan zavarosan tálalva, hogy senki se emlékszik a történetre. Itt pedig mindez félre lett állítva egy koherens, érthető, megjegyezhető történet alkalmazása érdekében. És azt hiszem ez jó is így. Csak akkor miért Holmes a főszereplő?
Nos mindent összevetve azt mondanám, nem ő, hanem Robert Downey Jr. a főszereplő. És ez remekül működik. Ő és Jude Law remek párost alkotnak, dialógusaik kreatívak, interakciójuk kiváló tervezésről és színészi játékról árulkodik. Kétségtelen, hogy ők viszik el a hátukon a filmet. Vannak még karakterek, de egysíkúságuk nem ismer...dimenziót. Van egy cigány lány a filmben, akinek kulturális hovatartozásán túl egy árva tulajdonsága nincs. Cigány lány egy cigány táborból, cigány zenére táncol, cigány szakmákat űz. Ok, anarchista...volt. De kb ennyi. A főgonosz (Jared Harris) már jobb karakter, de ő is a gonoszságért gonosz, a pénzért pénzéhes, sokat nem tudunk meg róla azon túl, hogy méltó vetélytárs Holmesnak. Stephen Fry fantasztikusan túljátssza Mycroft Holmest, egyik gyöngyszeme lehetett volna a filmnek. Kár, hogy kevés időt kapott a karaktere, ő már abban a korban van, amikor nem tud rossz alakítást hozni. De ha ennyit kritizálom a filmet, karaktereit, történetét, hogy mondhatom mégis, hogy jó?
Nagyon könnyen, szívvel lélekkel. Remekül mulattam a filmen, minden problémája ellenére, mert mint mondtam, Őszinte. És ez itt a kulcs. Nem akar vetekedni House dokival, nem akar több, grandiózusabb, misztikusabb lenni, mint ami lehet. És ettől lesz igazán élvezetes. Egy habkönnyű kaland a megszokott minőségű Hanz Zimmer hangzással és Ritchie féle operatőri munkával, alaptalanul sok lassítással, de amúgy kevés túlzással. Villámgyors, agyatlan, humoros és őszintén mélység nélküli.
Hibátlan? Neheheeem. Élvezhető? Minden további (!) nélkül.