Nem tudok olyan racionalitáson alapuló érvet mondani, mely miatt ki lehetne hagyni, ahogy egy hatalmas gorilla „group hug” felkiáltással ráveti szeretetteljes mázsáit egy helikopterre.
Erről ennyit.
Na jó, nem gondolom komolyan, hogy egy emberszabású szőrös tank és egy helikopter légi csatája önmagában elegendő, hogy megfelelő mozi élményben részesüljön a néző, de nem egy rossz kezdet.
A „Majmok bolygója - lázadás” (a továbbiakban: lázadás) komoly kihívásokkal nézett szembe. Nem elég hogy egyszerre feldolgozás, („A majmok bolygója IV – a hódítás”) omázs, prequel és reboot (szemet gyönyörködtető magyarsággal kifejezve) de sajnos le kellett győznie a Tim Burton által készített elődjének iszonyatos bukása nyomán kialakult általános kritikusi ellenszenvet is. És sikerült neki. Bezony. A lázadás egy ügyesen összerakott, izgalmas, meglepően modern szellemiséggel megtöltött film.
A történet a megszokott alapokra épít. Kifejlesztik a szuperszérumot, amitől intelligensek lesznek a majmok, valaki elront valamit, és láss csodát fegyveres majomfelkelés. Nem nagyon vállalkozik nagy kísérletezésekre a történetvezetés, de szerencsére a fennmaradt időt arra használják fel, hogy egy majom – karakterdrámát építsenek fel a néző orra előtt. Ez pontosan olyan bizarr, mint amilyennek hangzik, de működik. Andy Serkis (akinek egészen eddig azt hittem, hogy Circus a vezetékneve, és jobban meggondolva ez annyival jobban illik hozzá, hogy ezentúl sem változtatok ezen hitemen) Caesar nevű szuperintelligens házicsimpánza remek főszereplő. Hála az elképesztő számítógépes technológiának, arcmimikája, és így az azon keresztül közvetített belső vívódása és karakterfejlődése érzelmileg megmozgató és lebilincselő. Az ember teljesen együtt érez vele, és barátaival, küzdelmüket, problémáikat átélve szurkol a majomnépségnek, ami egészed egyedi filmélményeket tud okozni. Én magam teljesen meghasonlottam, mikor azon kaptam magam, hogy egy többszörös embergyilkos, félőrült és vérszomjas gorillával kezdek együtt érezni. Lehet, hogy valakinek hiányozni fog a biológiai háttér részletesebb feltárása, vagy a gyógyszeripar (s azon keresztül a modern technológia) démonizálása, de én örülök, hogy mindennek kevés időt szántak. A film egy kegyetlenül realista vállrándítással letudja az egészet: „Hja, az emberek seggfejek. A technológia, a tudomány, a zsugoriság az másodlagos. Nem lennénk állatkínzó seggfejek nem lett volna a majmoké a bolygó.” Ez meglepően egyenes és szórakoztató logika. A dráma tehát jól eltalált, a karakterek (a szőrösek és a nem annyira szőrösek egyaránt) szerethetőek, és az üzenet se túl erőltetett. Egy jó nyárvégi kalandfilmnek nem is kell más.
Persze problémák is akadnak. James Franco a lelkes kutató szerepében kevesebb érzelmet produkál, mint egy animált majomarc, és lehet, hogy ez csak velem van így, de sorozatos idióta/narkós/azelőzőkettőkombinációja szerepei után elképzelhetetlenül nehéz őt komolyan venni. (Tisztelet a kivételnek.) Nem végzett rossz munkát, csak végig vártam, hogy mikor jön az elengedhetetlen beszívott jelenete. Azt is fel lehet hozni negatívumként, hogy (ahogy azt fent említettem) a történet túlságosan biztosra megy, így egypár csavar és történés megszokottként, sőt elcsépeltként hathat a veterán moziba járónak. Végül pedig annyi, de ANNYI utalás van az eredeti filmre, (nevek, beszólások, néha teljes jelenetek) hogy olyan az egész mint egy nagy szerelmes levél Charleton Heston sírkövén.
Mindezek azonban gyorsan törlődnek majd a néző agyában, kb az utolsó negyed órában, amikor teljes erővel beindul a
nem tudom eléggé kihangsúlyozni:
FEGYVERES
CSIMPÁNZ
FELKELÉS
és e militarizált majomparádé tökéleteses csillogó, ékes pontot tesz föl egy amúgy is igen esztétikus i-re.
Ezt a nyelvi csavart még átgondolom…
