HTML

Hollywood Hírügynökség


Egy hétrekész (mainstream) filmkritikai platform, ami messze nem olyan komoly, mint a mondat első fele. További információért olvasd el az Ars Poetica-t.



Kocka kultúra

2010.03.29.

Aki figyeli a mostanság kialakult filmtematikai trendet, észrevehet egy megdöbbentő hasonlóságot, egy közös pontot, mely a forgatókönyvek populáris alapkoncepcióit szorosan összeköti a média és a szórakoztató ipar által preferált kulturális alappal. Ez pedig a kocka univerzum. Rögvest megmagyarázom.

A kocka kultúra magában foglalja a képregényeket, a klasszikus számítógépes játékokat, a mentális képességek felértékelődését és a szociális inkompetenciát. Az angolul „Nerd” ként emlegetett egyén egy fizikailag erőtlen, mentálisan felsőbbrendű személy, aki az informatika világában király, a szociális térben kirekesztett, megvetett. Ha jobban megnézzük, észrevehető, hogy ez a fajta kulturális közeg kezdi átvenni az uralmat a média és a szórakoztató ipar több része felett. A tévésorozatok világának egyik legsikeresebb új produkciója a „The Big Bang Theory” (Magyarul: „Agymenők”. Hát gratulálok egy újabb zseniális fordításhoz), mely központi hősei pontosan azok, akiket az imént bemutattam. Jószívű gyökerek, egyetemi professzorok barátnő és felsőtesti izomzat nélkül, képregény rajongók, lelki gyermekek. Ha megnézzük az utóbbi évek nagyköltségvetésű filmjeinek listáját, egyre több a képregény adaptáció, egyre több pénz jut a játékok és egyéb kultikus kocka ereklyék megfilmesítése. (Transformers, Batman, G.I. Joe, Doom, stb) Ez a trend a jövőben csak erősebb lesz, az új képregényen alapuló film, az „Amerika Kapitány” főszereplője 10 (Igen, 10) filmben fog szerepelni. Ezek után ki tudná letagadni a kocka kultúra hatalomátvételét. És akkor még nem is beszéltünk a chip zenéről, mely archaikus játékgépek (Értsd: fekete – fehér tégla gameboy) és egyéb ketyerék hangchipjeiből varázsol elő tánczenét. Mit lehet erre mondani.

Azt, hogy ezzel semmi baj nincs. Sok helyen hallottam már a véleményt, hogy a képregényhősök kalandjai lesznek az új mítoszok. Ezzel, fogcsikorgatva bár, de egyet lehet érteni. A címszereplő szuperemberek, hasonlóak a görög mondák hőseihez, különleges képességeik révén kiemelkednek az emberek soraiból, de belső értékeik mégis a halandókhoz kötik őket. Hogy pár példát említsek: Létezik egy képregény sorozat, melynek főhőse Thor, a norvég isten. Pókember pedig gyakran küzd olyan dilemmákkal, (mondjuk a szerelem és a kötelesség közti választás kínzó kényszerével) mely visszautal a trójai mítosz egyes elemeire. Tudom, hogy a párhuzam légből kapottnak tűnik, de bizony ez egy részletesen elemzett területe a kortárs művészetelméletnek. Én magam nem vagyok annyira járatos a témában, hogy jobban belemerüljek, viszont észrevettem valamit, ami engem kicsit elszomorít.

 

A kocka kultúra alapeleme az angolul „escapism”-nek nevezett menekülés elve. Ez azt jelenti, hogy az egyének a valóság kiábrándító és (számukra) kalandtól mentes világából a képregények, játékok és, bizony, mozik világába menekülnek. Eddig ez egy alapvetően megvetett viselkedési forma volt. Most azonban a fent taglalt kulturális hatalomátvétel által elfogadottá kezd válni. Én ezzel az értékítéleti pálfordulással nem értek egyet. Hadd magyarázzam ezt meg az alábbi mesei példával:

 

Amikor a három királyfi egy valamit akar a mesében, az első kettő mindig eredménytelen. Személyi hibáik (gőgösség, önteltség, stb) meggátolják őket. A harmadik, a legkisebbik, az, akiben senki se hisz igazán, mindig fellép, és sikert arat. Ez az alapfelállás egy fontos üzenetet hordoz, a társadalmi elvárásnak (és talán nyomásnak) ellentmondó hőst mutatja be, aki a ráragasztott jelző („legkisebb”) hátráltatása ellenére elfoglalja jogos helyét a nagyok között.

Időtálló tanulság. A kocka kultúra fikciói is hasonló alapokon nyugszanak. Van egy alapvetően lenézett egyén, akit intellektuális ereje és informatikai képzettsége a nagyok közé kellene, hogy emeljen. A társadalom azonban lenézi őt. Ezzel száll szembe, és ezt győzi le. A probléma csak az, hogy míg a legkisebb királyfit pusztán a ráerőltetett szerep hátráltatja, addig a Kockák hősét személyi hibái is hátráltatják. Ezeket viszont sose győzi le. Példaképpen, hadd idézzem az „Agymenők” főhősének történetét. A fizikaprofesszorként munkálkodó Leonard egy sztereotip kocka, képregényt gyűjt, WoW-ozik, 50 kiló, képtelen megküzdeni a szocializáció akadályaival, stb. Ezek után úgy begyűjti a szomszéd modell alkatú csajt, mint a pinty. Ebben segítségére van az a tény, hogy belül egy kedves, értékes ember. Node ez teljesen lehetetlen. Látott már valaki olyat, hogy egy 180 magas szőke bombázó egy két fejjel alacsonyabb, pókemberes pólóban feszítő férfigyermekkel jár, csak (!) azért, mert belül értékes? Nagyon (!!!) ritkán. Hiányzik például az, hogy a két félnek legyen egy, EGY közös érdeklődési pontja. Vagy az, hogy a férfi eleget tegyen a nő jogosan magas elvárásainak. A főhős megküzd ugyan az előítéletekkel, de a kocka létének hátráltató aspektusaival nem bánik el. Ez annyira abszurd, hogy nem tudom, miért üti fel egyre több helyen a fejét ez a formula. A legkisebb királyfi azért győz, mert a szíve a helyén van, öreganyámnak hívja az arra érdemeseket ÉS le tud ölni egy hétfejű szörnyet. Fontos a belső érték, de kompetensnek is kell lenni…Nem?

 

Nekem ez a trend nem tetszik. Bár, és ez nagyon fontos, én szeretem a kocka kultúrát, (részben tagjának is tartom magam) mégse értem, miért kell figyelmen kívül hagyni a hátulütőit. Igenis rossz dolog, ha nem tudsz elhelyezkedni egy társaságban. Ha nem tudsz felemelni egy liter tejet. Ha nincs annyi vér a pucádban, hogy megvédd az igazadat. Ezzel is meg kell küzdeni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kocka lét valami fertő, amiből ki kell mászni. Pont ellenkezőleg. Sherlock Holmes a tipikus példa, milyen egy menő kocka. A Half life játékok fő karaktere egy professzor (szerű valaki) aki történetesen pisztolyt ragadt, és legyilkolta az őt fenyegetőket. EZ a módja egy jó karakterfejlődésnek. Nem kell hátrahagyni azt, aki vagy, de nem kell megtagadni azt, aminek lenned kell.

 

 

Visszatérve mondandómhoz, az alább belinkelt trailer vezetett rá erre a gondolatmenetre. Ez a film, amellett, hogy vagy állati vagány lesz, vagy elviselhetetlenül gagyi, felvet pár kérdést. Vajon halál komolyan veszik a hasonlatot, hogy az udvarlási problémák összehasonlíthatóak egy verekedős játék szintjeivel? Vajon a főhős, aki gyakorlatilag összejátsza magának a főhősnőt, fejlődik is valamit, vagy az lesz a tanulság, hogy neked is lehet gyönyörű barátnőd, ha sokat játszol Street Fighter 4-el? Meglássuk.

 

 

Címkék: scott pilgrim vs the world

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hollywoodhirugynokseg.blog.hu/api/trackback/id/tr991878700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

SoltBrain 2012.02.08. 12:08:49

tetszik poszt, igazából tök jó, hogy szenteltél ennek egy irományt, mert igencsak aktuális kérdéseket feszeget.

Főleg ez a gondolatod tetszik: "Nem kell hátrahagyni azt, aki vagy, de nem kell megtagadni azt, aminek lenned kell" , mert tényleg igaz mindkét része a mondatnak. Bevallom a szívem mélyén én is kocka vagyok, de én ezt egy cseppet se szégyellem...inkább vagyok kocka, mint partydrogos hülyegyerek...bár azt tegyük hozzá, hogy számomra a kocka az nem elég konkrét kifejezés, mivel többféle egyénre is mondhatják (wow kocka, fizetett starcraft játékos, online farmer, internetfűggő, stb.)

a párkapcsolati részében is van sajna valami. A tudósoknak is lehet odaadó feleségük/barátnőjük, de általában nem szupermodell lesz az, mivel aki a modellvilágban él, azok általában (99%) a külsőnek nagy jelentőséget tulajdonítanak, mivel az ő külsejük is számít. Meg hát azt is tegyük hozzá, hogy minden nő meghódításához férfiasnak kell lenni. Elég összetett problémakör az az igazság. Lehet, hogy kocka vagyok, de nekem inkább Indiana Jones a példaképem, ha csajozásról van szó :) ( nem nyomul a csajra, de a végén mégis felszedi).

Örülök neki, hogy megírtad ezt a posztot, a többi irományod is egész jó

Kolonel 2012.08.14. 17:16:08

Fején találtad a szöget! De szerintem nem a megfelelő kalapáccsal.

Hogy mit is értek ez alatt?
Amiről írsz, az az a jelenség, hogy a klasszikus "megmérettetés" típusú cselekménnyel rendelkező filmek szereplői újabban egyre kevésbé kompetensek.
Nem jó képességű, de tapasztalatlan főhősök nőnek fel az előttük álló próbatételhez, hanem reménytelen fafejek szerencsétlenkedik végig a történetet, miközben az író folyton kihúzza őket a csávából.
Ez szerintem is egy irtó rossz trend. Az ilyen film azt súgja a nézőnek, hogy ne törődj semmivel, előbb-utóbb minden jóra fordul, és ahelyett, hogy bátorságra tanítaná a közönségét, a kicsinyességet és a hibákat ünnepli.

VISZONT, ez nem a kocka kultúra sajátja.
Én a Kung-Fu Panda nézése közben (ne tessék röhögni, karácsony délutáni döglés közben ez ment a TV-ben :D) fedeztem fel az előbb említett trendet, és gondoltam végig, hogy milyen sok film és rajzfilm van, ahol a direkt antipatikusnak ábrázolt főhősök sosem szabadulnak meg az antipatikus tulajdonságaiktól.

De szerintem ezt nem az eszképizmusnak köszönhetjük, hanem egy tévedésnek a másik, az írói oldalról.
Hogy miben tévedtek?
Sokan mondják azt, hogy egy sztorihoz akkor kötődik igazán a néző, ha a főszereplővel azonosulni tud és az ő problémáiban a sajátjaira ismer.
Ez mind szép és jó elv, csakhogy egy csomó film nem ismeri a közönsége lelki világát. Vagy túl széles réteghez szól ahhoz, hogy komoly általánosításokat tudjon tenni. Csakhogy az előbbi elv még mindig ott motoszkál az írókban, így feltalálják a köztes megoldást: mi az, amihez mindenki tud kötődni? A "kezdők". Majdnem mindenki csinál olyan dolgokat, amiben kezdő, vagy ha nem hát akkor is volt olyan idő, amikor kezdő volt. Így hát biztosnak tartják, hogy a "kezdeti botlások" nyerő történetelem lesz, mert mindenkinek voltak kezdeti botlásai.
Csak éppen ezzel azt felejtik el, hogy közben kiveszik a történet lényege, a fejlődés és a változás. Mert nem mennek kibújni ebből a szűk zónából, így aztán az egész filmben nincs semmi karakterfejlődés, csak a végén elérkezik a(z érdemtelen) jutalom, és hót idegesítővé válik az egész.
süti beállítások módosítása